Darab Zsuzsa | Önterápia és Izland

Darab Zsuzsa képeiben az önreflexió, önvizsgálódás és a személyesség kerülnek a középpontba. Fő inspirációs elemeit az emberi kapcsolatok természete, illetve saját élettapasztalatai, emlékei, érzései, történetei képezik, melyek fotográfiáiban sűrűsödnek össze és vetítődnek ki. Számára a fotográfia nem csak egy művészeti önkifejezési eszköz, hanem terápia is.

Vikárius Réka írása

Sorozataid személyes tapasztalatokból inspirálódnak: a család, otthon vagy a te személyes kapcsolataid, interakcióid kerülnek feldolgozásra a fotóidon keresztül. A képalkotásban mindig a téged körül vevő környezet és az adott élethelyzet az, ami hat rád? Milyen más forrásokból dolgozol még?

Alapvetően az emberek, az emberi viszonyok, kapcsolatuk egymással és környezetükkel, valamint a történeteik azok, amik leginkább foglalkoztatnak, amikből a legtöbb ihletet merítem. Azonban ehhez szorosan hozzákapcsolódik, hogy vizuálisan is inspirálódom, elég széles skálán mozog az érdeklődési köröm, így a fotón kívül filmek, festmények, képzőművészeti alkotások, installációk is magukkal tudnak ragadni.

A képeiden megjelenő személyek és az őket körülvevő környezet teljes összhangban vannak egymással, amelyek együttesen nagyon mély képi- és érzésvilágot közvetítenek. Általában hogyan zajlik a munkafolyamat, mennyire megrendezettek a fotográfiáid és milyen mértékben fontos az intuíció a képalkotásban? A korábbi képeidhez képest ez a folyamat miben tér el az újabb, Izlandon készített sorozataidban?

Ez abból a szempontból érdekes, hogy régebben sokkal megrendezettebbek voltak a képeim, sokkal több szervezést igényelt egy-egy fotózás, többet terveztem, jobban kitaláltam mindent. Ez pár éve kezdett egyre lazább, könnyedebb lenni, elkezdtem tágítani a határaimat. Ma már jobban hagyom magam sodorni az árral, sokkal inkább hallgatok a megérzéseimre, hagyom magam ráhangolódni a különböző látványokra. A régi módszer sem maradt el teljesen, vannak képek, amiket előre „megálmodok”, de most már inkább játszom az esetlegességgel: újabban szeretek rátalálni a képekre, vagy inkább hagyom, hogy azok találjanak rám. Nem áll össze előre a sorozat a fejemben, nem tervezem meg hány képből fog állni, stb. Ha megvan a témám, csak adok magamnak egy határidőt, és a lehetőséget a képkészítésre. Ehhez az izlandi lét annyiban járult hozzá, hogy meg kellett tanulnom elengedni képeket. Sokszor találtam magam olyan helyzetben, hogy a körülmények ellehetetlenítették a fotózást, és magammal viaskodva kellett lemondanom egy-egy látvány megörökítéséről.

A Holding cohesion – Siblings és a Who run the world? GIRLS! sorozataid egyrészt a fotókon szereplő személyek történeteit, másrészt a velük való találkozás, vagyis a te saját történeted is megjelenítik. Kérlek, mesélj 1-2 ilyen történetet, amelyek meghatározóan hatottak rád a két sorozat elindításában.

Mindig is nagyon foglalkoztattak a testvéri kapcsolatok, hiszen ez egy olyan életre szóló kapocs, amely nagyban befolyásolja a személyiség alakulását. Mi az öcsémmel imádjuk egymást, és mindig is szerettük volna, ha még gyarapszik a család, de sajnos nem lehetett több tesónk. Szóval, én már egészen kiskorom óta nagy érdeklődéssel figyeltem a környezetemben lévő családokat, mindig is izgatott, hogy máshol hogyan működnek a dolgok. A sorozatot három olyan nővérrel kezdtem, akik a megszólalásig hasonlítanak egymásra, de nem ikrek. Személyiségjegyeik eléggé eltérőek, a korkülönbségek aránya is, valamint külön-külön az egymáshoz fűződő viszonyuk dinamikája is más, mégis ha mind együtt vannak, akkor nagyon szépen áramlik az energiájuk, és mintha ezek a különbségek kiegyenlítődnének.

A lányokról szóló sorozatom, körülbelül 2-3 hónap izlandi lét közben fogalmazódott meg bennem, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy kirándulásaim alkalmával, csak egyedül utazó lány útitársakkal sodor össze az élet. Viszont mégis a sorozat első képe a legmeghatározóbb számomra. Amelie-vel a RIFF filmfesztiválon barátkoztunk össze, ahol mindketten önkéntesként vettünk részt a fesztivál lebonyolításában. Itt találtuk ki, hogy még a rossz idő beállta előtt, milyen szuper lenne egy közös út, ahol felfedezhetjük a szigetet, és tudunk a különböző projektjeinken dolgozni. Ő mozgóképben, én elsősorban fotóban gondolkoztam, így egy bérelt autóba pattanva, rengeteg ötlettel a tarsolyunkban vágtunk bele a 4 napos kalandba. Mondanom sem kell, hogy folyamatos vizuális sokk alatt álltunk, és az a rengeteg közösen átélt élmény, igazi barátokká kovácsolt minket. Amikor megszületett róla a portré, még csak abban voltam biztos, hogy ez egy nagyon fontos kép, és nem a fióknak készült.

Az Again című sorozatodban a volt szerelmi kapcsolataidat dolgozod fel, amelyben a természet dominánsan jelenik meg, mint a belső világodat kifejező eszköz. Miért az izlandi táj és világ jelentette számodra a legalkalmasabb környezetet a sorozat megalkotásához? Elmondható, hogy Izland valamilyen szinten a saját identitásod részévé vált?

Izlandon élni egy óriási álom volt számomra, és egy olyan élethelyzetbe kerültem, amikor pont egy szakítás után válhatott valóra ez az álom. Az új helyzet, és ráadásul, a tényleg elementáris erőkkel ható izlandi táj és kiszámíthatatlan időjárása, valóban egy hatalmas önismereti játszótérré tette számomra a szigetet. Az itt megvalósuló utazásaim, olyan belső utazásokkal is jártak, hogy a képek tulajdonképpen mindenféle tervezés nélkül születtek meg. Úgy éreztem, hogy teljes összhangban vagyok a természettel, magába szippantott a sziget különös világa, és a szeszélyes időjárás pontosan tükrözi a saját változékony hangulatomat. Van az az izlandi mondás, hogyha nem tetszik az időjárás, csak várj 5 percet, és minden megváltozik. Hát, az én kedvem is így hullámzott. Ehhez még betársult, hogy önmarcangoló attitűdömnek köszönhetően a szakítás utáni friss sebek felszakították a régebbieket is, és ez a rengeteg kavargó érzés, emlék, a költözéssel járó megpróbáltatások, az újrakezdés, a magány eddig ismeretlen, új formájának megtapasztalása mind-mind feldolgozásra várt. Megoldókulcsként pedig ismét a fotográfiához nyúltam.

Ha jól tudom, elhagytad Izlandot most egy időre, ismét lezárult egy fejezet az életedben. Fogunk még Izland által inspirált fotókat látni tőled? Most mi jelenti számodra a fő inspirációs forrást?

Igen, így van. Már 2 hónapja, hogy hazaköltöztem, és a 2 éves izlandi kalandozás lezárása nem is olyan egyszerű. Ugyan, ez már a harmadik ilyen alkalom az újrakezdésre, és a helyzet maga ismerős, de csak annyiban lett könnyebb, hogy már tudom, az átállási idő lassú és sokszor fájdalmas. Ebben az esetben azonban még nem indult el a teljes eltávolodás, hiszen két olyan futó projektem is van, amihez a nyersanyagok már megvannak, csak idő hiányában még nem volt alkalmam befejezni. Az egyik ilyen, a már említett Who run the world? GIRLS!, amelyből egyelőre nem a végleges sorozat látható, ennek egy könyv formátumot tervezek. A másik pedig egy videóprojekt, ami szintén szerkesztésre vár. Valamint, egy egészen új anyagon is dolgozom, amit abszolút Izland inspirált, de erről még nem mondhatok most többet.

Darab Zsuzsa képei legutóbb New York-ban az Art Takes Times Square című kiállításon voltak láthatók. Ha ti is szívesen elmerülnétek Zsuzsa mély érzelmi töltetű és vizuálisan is magukkal ragadó fotográfiáiban, akkor látogassatok el november 28-án a Capa Központ utcafronti galériájába, ahol az Again, azaz a Már megint című képanyagából nyílik majd tárlat. Addig is Zsuzsa további munkáit megtaláljátok weboldalán és az Instagramon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.