Budapest Vice 004 – Bagi László

Railway Stáció

Nem a lakótelepek gyermeke vagyok. Amikor tizenhárom évesen egy budapesti peremkerületbe költöztem, finoman szólva sem kápráztatott el a környék karaktere. De lehet, hogy csak máshol volt a fókuszom: reggelente a Nagymamám ágyba hozta a kakaót, kicsit nagyobb gimnazistaként délután a kisfröccsöket kóstolgattam a Vásárcsarnok acél tetőszerkezete alatt. (Hogy csak két, a korszakot meghatározó italt említsek.)

Csak idővel fedeztem fel a külvárosok szépségét. A panelek közötti fuga geometriáját, az ipari csarnokok határozott mozdulattal megrajzolt vonalait, a monokróm városi tájat. Amikor fotózni indulok, ezeket a tereket keresem.

A Kelenföldi pályaudvar környéke nekem ilyen: átmeneti tér minden értelemben. Vagonok, buszok, rozsda és természet, málló vakolat, málló kalauzok. Ambiciózus erőtér, formálódó tervekkel, ami holnap már biztos nem lesz olyan, mint ma. Néha egészen abszurd: a panelsor árnyékában, ahol ma óriásdaruk állnak, a legelésző cirkuszi elefánt valamiért mindig a Különben dühbe jövünk zseniálisan kiválasztott madridi külvárosait juttatta eszembe.

Valódi közösség nélküli tér, megálló, átszálló, kiindulási pont és a megérkezés tere, egy kicsit senkiföldje, de közben meg mindenki tud róla. Nem az, amit büszkén mutatunk külföldi barátainknak, sőt, ha fotót látunk például a főépületről, elképedünk, hogy ugye ez nem így néz ki. Ha itt vársz vonatra, olyan lesz a tér, mint egy színpad: nem csak a fizikai kontúrjában létező teret látod, hanem csomó kivetített, emberi pillanatot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.